Együtt
2008.08.12. 17:41
Két kis csöppem eljutott arra a pontra, amikortól már egymással játszanak :) Ez is azt bizonyítja, hogy az idő megy, a porontyok nőnek. És egyre inkább igénylik egymás társaságát.
Jó, ezt az egymással játszást egy 8 hónapos és egy 2,5 éves fiúcsemete között ne úgy képzeljük el, mint már nagyobb kortársaiknál. Ők még beérik azzal, hogy a pici négykézlábazik ezerrel a nagyobb után, a nagyobb meg - végig a picit figyelve - araszolgat el előle. Érdemben tehát fogócskáznak, és eközben nagyokat kacagnak. :)
Biztos hallottad már, ahogy egy kisgyerek kacag. Nehéz olyankor komolynak maradni egy felnőttnek. Van bennük valami, valami őszinte, tiszta boldogság, ami mosolyra késztet bennünket, felnőtt(ebb)eket is. Ha mindezt pedig több gyerkőc műveli, na, az már kész mosolyszüret :) Sőt! :D
Néztem az előbb a két kópét, ahogy a picúr kotor a nagyobb után, le se veszi róla a szemét, és fülig ér a szája. A nagyobb meg hatalmas szemekkel, szintén vigyorogva, már-már kacagva, sikongatva "menekül" a kicsi elől, de azért mindig bevárja. Aztán egyszer csak, ha a kisebb elfárad, és elkezd valamivel (kisautó, ló, csörgős építő) játszani, a nagy - természetesen - rögtön ott terem, és az adott játékot kiveszi a pici kezéből, de egy másikat azért az öccse kezébe ad...
Máskor meg egyszerűen csak odaadja a picinek a játékot. Közben, a felnőttektől hallott módon Csöpszinek becézi a picurkát.
Együtt játszanak már. Egymással. Lám - gondolom -, már itt tartunk! De, hisz, ennek természetesnek kéne lenni, hiszen mindjárt vége a nyárnak... Nőnek, okosodnak, ügyesednek a srácok, és már eljátszanak együtt. Miért olyan meglepő ez mégis? Talán, mert új dolog így figyelni a két apró életet? Talán, mert új dolog azt látni, ahogy "lesik egymás gondolatait", ahogy nonverbális módon kommunikálnak, néha talán már konspirálnak? Pedig, ha jobban belegondolok, a világon semmi új nincs ebben. Ugyanis, mikor Dani még pocakban volt, Marci nem egyszer bújt oda egészen a hasamhoz, puszit nyomott rá... Már akkor kommunikáltak... Már akkor figyeltek egymásra... Ebben biztos vagyok. Mégis, újdonságként hat, így, látni mindkettőt. Látni a szemük csillanását, a mosolyukat, ahogy egymáshoz közelednek...
Nagyszerű látni mindazt, ahogy a nagyobb bújik a kisebbhez, ahogy vágyik az öccse érintésére. A kicsi pedig olyanképp fordul a tesója felé, mintha láthatatlan zsinór vezetné...
Két apró emberke. Nekik természetes az, hogy együtt léteznek, nekem még időnként meglepő. Megszokom. Hiszen, ha őszintén belegondolok, már nekem is olyan, mintha mindig is együtt lettek volna jelen az életünkben...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.