Elhatároztam egy ideje, hogy végre tisztába teszem - nem csak a lurkó(i)mat, hanem - az életem. Az a helyzet, hogy bár sokan úgy gondolják, marha laza csajként facán viselem a múltam terheit, ez meglehetősen nem így van. Az utóbbi időben meg kifejezetten zizi voltam. Hiába na, három és fél éve vagyok itthon, minimálisra korlátozódott a kommunikációm, és jött egy rakás egyéb dolog, ami kezdett az utóbbi időben megviselni.

Sokat nyűglődöm, panaszkodom, hisztizek mostanság. Ahelyett, hogy tennék valamit. Hogy mit? Bármit, ami csökkenti-megszünteti-megoldja a problémáimat. Bármit, ami jobbá teszi az életet. Bármit, ami előrébb visz - bármilyen téren.

Ráadásul még azt sem mondhatom el, hogy jaj, én szegény, szerencsétlen sorsú szőkeség, tök egyedül kell megküzdenem mindenféle szörnyűséggel, mert ez egyáltalán nem így van. Pár éve egyszer már eldöntöttem (akkor is kellett egy irgalmatlan pofon az élettől hozzá, hogy rájöjjek), nem létezik számomra olyan, hogy "majd én ügyesen egyedül mindent megoldok", mert ebből csak kalamajka, gubanc, egyéb plusz nehézségek várhatók azon felül, amit esetleg amúgy megszüntetni készülök...

Ugyanis, nem vagyok egyedül. Van mögöttem család, van mögöttem odafigyelő, őszinte baráti kör, meg még pár ember, aki igazán számít. A dolgom egyszerűen csak az, hogy meghalljam, amit mondani, közölni akarnak, vagy, ha meghallottam már, akkor fogjam fel.

Korábban is volt már valaki (bizonyos kiscsé - mostanság kicsit eltűnt a látókörömből), aki igyekezett a maga teljesen egyértelmű stílusában elmondani arról, szerinte mit kéne máshogy csinálnom pusztán a saját dolgom megkönnyítése érdekében. Kedveltem, kedvelem őt, a választékos, egyedi stílusát, azt, hogy annyira más, mint én, azt, hogy a gondolataival mindig gondolkodásra késztet.

Most is van valaki (nevezzük talán Repcsinek - olyan körökben akadtam össze vele), aki néha erőn felül próbálja elmagyarázni nekem, hogy mikor mekkora hülyeségeket csinálok, és bonyolítom a saját életemet azzal, hogy nem veszem észre, az élet alapjában véve szép - még akkor is, ha nem feltétlenül könnyű. Ő elmondta már nekem, látja rajtam azokat a hibákat, amiket anno (egyéb okokból kifolyólag) ő is elég rendesen elkövetett, és most próbálja megmutatni azt az utat, amivel mindezt talán elkerülhetném. Emellett vannak régi ismerősök, rokonok, akik néha szintén bepróbálkoznak az eszem helyretételével - több-kevesebb sikerrel.

Újra komoly helye lett a zenének, a zenélésnek az életemben. Repcsi terápiás céllal is használja, én még a visszatalálás örömével telve fedezem fel újra a hangjegyek varázslatos világát. A terápián azonban már elgondolkoztam. Ráadásul, a csemetéim is szeretik, ha dallamokat próbálok előcsalogatni a hat húros fadobozból. Ergo: ártani nem árt, ha mondjuk hiszti és önsajnálkozás helyett inkább zenélek.

Tisztába szeretném tenni az életem. Értek bizonyos hatások mostanság (kedves barátném házasságának romokban heverése, húgom újabb lurkójának közelgő érkezése, unokatestvéreknél történt bébi-bumm, utcánkban horogkereszt-égetős apróság), amik kicsit kizökkentettek. Most, így belegondolva, úgy érzem, Repcsi küzdése nem volt hiába való - bár a folyamat, aminek nekiálltam, időigényes, hónapokban mérhető az idő ez esetben, de végre készen állok a változásra. Jut eszembe, majd írnom kell ám kiscsének is, kíváncsi vagyok, mi lehet vele...

Annyi szép és jó dolog van még a világban, és nemrég egyérteművé vált, olyan dolgokat is elérhetek, amik különlegesek, egyediek és nem is reméltem őket. Tehát, előre!!! Egy rakás csoda vár még!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.