Te is jó alaposan meg szoktad tervezni a programjaidat? Te is jó alaposan eltervezel mindent előre? Te is túltervezel talán? Vagy csak annyit határozol el, hogy elmész, és egyszerűen csak jól érzed magad, akármit is csinálj?

Nos, bár időnként eléggé spontán tudok lenni, általában a túltervezés, görcsölés az, amibe bele szoktam gyalogolni, ahelyett, hogy egyszerűen csak élvezzem a társaságot, a programot, a jó időt... Akármit...
Ez vajon a nők sajátja? Vagy pasik is szoktak túltervezni? Akárhogy is legyen, bizonyos dolgokat sokkal könnyebb lazán kezelni, még akkor is, ha néha esetleg kényelmetlen, túl új a helyzet...

Tény, hogy vannak helyzetek, amiknél célszerű tovább is gondolkozni, mint ami alapból várható. Értem ez alatt azt, hogy ha pölö a gyerkőcökkel mész valahová, nem árt, ha van tartalék enni-innivaló, összecsukható pohár, szék, tartalék játék, kutyafüle, macskafarka... Akármi, ami amúgy tök fölösleges és plusz egyel több kacatnak tűnik.

Azonban, ha felnőtt programot, kötetlen dolgot tervezel, esetleg csavargást a barátokkal, akkor nem biztos, hogy mindent meg kell határozni előre. Felnőtt vagy, rugalmas, elvileg türelmes is... Szóval, ha felnőtt vagy, egyszerűbben megoldod... :) Mindezt azért írtam le, mert - mint említettem fentebb - hajlamom van a túltervezésre. Le kéne szoknom róla, főleg, ha saját szórakozásról van szó.

Múzeumba mennék... Rajtam van... Kultúra-hiányom van. Ez például olyan program, amit két pöttöm mellett nem biztos, hogy családilag kivitelezni lehet. Ha már nagyobbak lesznek, persze, más a téma, de egyelőre más alternatívát kell találni. Én találtam is :)

Annyi mindent jó lenne megnézni, annyi helyre jó lenne eljutni... De minden csak rajtunk múlik. Ha akarom, megszervezem, elérem, hogy elmehessek múzeumba... Ha akarom, megszervezem, megoldom, hogy eljussak színházba... Tavaly nyáron ez is összejött. Nagy álmom vált valóra, amikor megnézhettem Az Operaház fantomja című hihetetlent... Nagy kedvencem, nagy álmom volt... Teljesült, mert igazán akartam. Hogy esetleg a körülmények nem egészen úgy alakultak, ahogy szerettem volna? Na, ez megint olyan pont, ami a túlszervezés, görcsölés következménye, annak számlájára írható. De, maga az élmény, amit a darab megtekintése eredményezett... :) Mesés volt... Majd még a Macskák-ra szeretnék eljutni, de az is menni fog :)

Ma csak két képet tennék fel szemem fényeiről... Álmaim pasijai... :)

Egy trükkös fotó, és egy "hagyományos":

:)

Danim, a maga 7 hónapjával már szépen helyváltoztat. Eddig leginkább gurulásos módszert alkalmazott, majd áttért a rükvercre, végül ma délelőtt a mászásnak az előre haladásos verzióját is kipróbálta. Valószínűleg rájött, hogy ahhoz, hogy a kinézett céltárgyat megszerezze, nem elég a) négykézláb himbálózni előre-hátra, zéró haladással, illetve b) hátrafelé csúszva az adott tereptárgytól eltávolodni. A himbálózós (egyesek szerint felnőttkorára előre bizonyos mozgásformákat már most begyakorlós) történést addig-addig tökéletesítette, mígnem eljött a mai nagy nap, amikor is előre felé kezdett haladni, ezáltal el is érte a kinézett dolgot.

A szülő ilyenkor lélegzetét visszatartva figyeli ügyeskedő porontyát, majd a sikeres tevékenység végén a boldogsághormon-felhő elszabadul, az ősnek fültől fülig érő vigyorba szalad a szája, és eszeveszett büszkeséget érez. :) Tán még meg is hatódik...

Na, nekem is kellett figyelmeztetni magam, hogy mivel porontyom eme tevékenysége a természetes és normális fejlődési folyamat része, célszerű levegőt venni, mert hosszú távon korrekt méretű agykárosodást okozhat a légcserementesség, továbbá veszélyeztet bizonyos életfunkciókat, sőt mi több, magát a puszta létet :D

Légzésem normalizálása után úgy döntöttem telepatikus úton a következő gondolatokat küldöm méretesebb, ám de korántsem kevésbé szeleburdibb, korábbi utódom felé, miszerint: "készülj, Marci, mert innentől Dani bárhová képes utánad mászni, és bár még meglehetősen odáig vagy aprócska öcsédért, hamarosan menekülni fogsz előle, és jó édes anyáddal egyetértve visszasírod a kevésbé mobilizált korszakot, amikor még az apróbbik ott maradt, ahol lerakták...".

Remélem, el is jutott ez a meglehetős méretű szócsoport a nagyobbikhoz :D Ha nem, hát majd tapasztal ;)

Nőnek a gyerekek... Haladnak... Előre... Nekünk is tekintenünk kell... Előre... ELŐŐŐŐŐREEEEEEE!

Nem, nem elírás... A hormonok és a harmónia kapcsolata a mostani gondolataim témája. Leginkább arra gondolok, hogy mik azok a tényezők, amik ténylegesen kapcsolatot képeznek az ember lánya hormonháztartása és az ember lánya hangulata között, illetve mi az, amire csak ráfogjuk, hogy ez most tuti, a hormonjaink miatt van úgy, ahogy... Ugyanis, valljuk be őszintén, nem egyszer előfordult már, hogy szimpla hisztit a hormonokra fogtunk. Igen, nálam előfordult... :)

Hehe... Ez a téma picit keményebb dió, mint gondoltam. De próbáljunk magunkból kiindulni, hátha sikerül.
Alapjáraton a "nem túl savanyú, ám de néha vidám" kategóriába sorolom magam. Van nyűgöm elég, de bevallom őszintén, szeretek boldog lenni. Még akkor is, ha nagyon sokszor nem kerek minden. De hát, a nehézség, a probléma ugyebár kihívás... Megoldandó feladat. Kedvelem a kihívásokat - no, nem mindet ám, de azért általában mégis így van. Viszont, néha ingataggá válok hangulatilag. Van, mikor hormonális jellegű a megingás (nehéz napok, vagy mi...), van, mikor valamilyen évforduló, történés az oka, de van, hogy egyszerűen csak NŐCIvé válok... Na, ilyenkor fordul elő, hogy ráfogom a (néha ok nélküli) hisztit a hormonokra. (Valljuk be, ilyenkor azért saját magunkat is épp elég elviselnünk, és ha picit kívülről tekintünk magunkra, hát, lehet épp elege a környezetünknek ;) )

Magam részéről egyébként nem szeretem a kedv-libikókát. Miért nem lehet szimplán csak kiegyensúlyozottan létezni, egyszerűen, rendesen? Hol fent, hol lent... Fent tériszonyom van, lent félek :D Hol van, kérem, az arany középút? Jó, lehet szimplán csak sárga köves... Nem kell itt flancolni.

Van egy nagyon kedves ösmerősöm, férfiemberből készült (bár ennek a ténynek csak néhány részletében vagyok biztos). Korábban már utaltam rá.
Ha épp lefelé görbül a szám, és úgy vélem, én most hú, de nyűgös-depis-rosszkedvű-akármilyen vagyok, megkérdezi: "Miért? Mi az oka a rosszkedvednek? Meg tudod magyarázni?" Ilyenkor picit mindig belegondolok a dologba. Ha meg tudom magyarázni, őszintén, hogy mi az adott mélypont oka-indoka, akkor elvileg tudok is rajta változtatni. Ha pedig nem tudom megmagyarázni, akkor az csak kifogás... Ilyenkor van az, hogy ráfogjuk a hisztinket a hormonokra :)

Mai napság már magamtól is el tudok jutni addig, hogy megtájékozódjam tőlem, miért is van a libikókának a föld-közeli oldala nálam... Ma például, elő is vettem eme kérdés-sort. Történt ugyanis, hogy egy játékkal kapcsolatban valaki mondott valamit, amin én - teljesen őszintén bevallom, szerintem - megsértődtem... Jó, finomítsunk... Rosszul esett... Azonban, épp nehéz napjaimat élem, így még mélyebbnek tűnt a dolog, mint ami valójában, és hát... Elpityeredtem magam... Komolyan mondom, ez volt az a pont, amikor a saját agyamra mentem... Jött is a kérdés tőlem, nekem: "Miért is eme bőgicse?" "Van erre nekem konkrét okom?" "Hát nincs jobb dolgom?????" illetve a kedvenc "Hát jól vagyok én???" Úgyhogy, vettem egy mély lélegzetet (avagy letüdőztem egy adag oxigént), és fülig érő szájjal kezdtem zsebkendőt keresgélni.

Rendbe igazítottam a hormonjaimat és a harmóniámat egyaránt, úgyhogy most (aránylag) normálisan működöm. De ki fogom írni valahová, jól látható helyre, hogy mindig beleütközzem: "Tényleg van bajod a világgal, vagy csak kifogásokat keresel?"

Legalább néha legyünk őszinték önmagunkhoz... Hormonoktól függetlenül... Sokat segít ;) Vagy, legalábbis lényegesen könnyebb lesz :D

Az ember alapvetően társas lény. Ráadásul fel van vérteződve mindenféle érzésekkel, kapcsolatokkal, igényekkel... Általában a segítőkészség is ott lapul minden emberben, csak hát a mai rohanós, önző, könyöklős világban részben tudatosan, részben tudat alatt elnyomódik ez a készségünk... Azonban vannak olyan emberek is, akikben ez a dolog normálisan, illetve vannak, akikben túlburjánzó módon működik.

Nálam ez időnként kicsit túlbuzog... Mármint a segítőkészség, a segíteni akarás... Azonban, szerencsére, egyre jobban tudom koordinálni.

Vannak azonban olyan emberek, akik közelebb állnak hozzám, mint általában bárki. Na most, ezeknek a VIP-s, különlegeseknek, akik egy bizonyos helyet elfoglalnak nálam, igyekszem még többet, még jobban segíteni - tudásomhoz és lehetőségeimhez mérten. Viszont, Freud már itt kötözködik a fejemben, ugyanis majdnem azt írtam, hogy "ész nélkül", esetleg "gondolkodás nélkül" igyekszem segíteni.... Azért, az lényeges, hogy ha tudunk, akkor ésszel segítsünk, leginkább.

Mostanság azért is ragadtam épp billentyűzetet, mert egy kedves ismerősöm érdekes, sőt, meghökkentő helyzetbe került... Igen rövid időn belül kell lakhatási lehetőséget találnia...
Ilyenkor vagyok hajlamos beleesni abba a hibába, hogy jól meg akarom oldani más problémáját - de most kis odafigyeléssel "csak" együttérzek, és igyekszem nem túlvállalni magam a kérdésben. Nehéz, mert tényleg szeretnék segíteni. De, az embernek tisztában kell lennie a korlátaival.

Úgyhogy, most magam is kicsit korlátolódom, pusztán a túlvállalás elkerülése végett :)

Segíteni jó dolog. Ha van rá mód, tegyük is meg... De csak úgy, hogy mindkét fél profitáljon belőle, és senkinek ne váljon kínlódássá a dolog.... Szóljon arról a történet, hogy "segítségnyújtanak" valakinek, nem pedig "segíííííítséééééég! nyúúúújtanaaaaaaak..." ;) Ha segíteni akarunk másnak, azért azt is figyelembe kell venni, hogy a segítendőnek mire van szüksége... Van-e egyáltalán szüksége a segítségünkre? Hisz, ha nekem terhes más erőszakos segítsége, lehet, hogy az én segíteni akarásom is nyűggé válhat másnak... Rengeteg türelem, odafigyelés, megértés szükséges a kérdéshez. Azonban, pici odafigyeléssel rendesen működhet, és kölcsönösen az igazi... Bár az önzetlen segítségnyújtás - szerintem - az egyik legszebb, legnemesebb dolog...

A péntek miatt komoly várakozások előzték meg a 7végémet. Kicsit döcögősen indult, azonban szerintem szép, mozgalmas, néhol megható pár napot tudhatok magam, magunk mögött... Összességében bár picit fárasztó, mégis remek weekend volt.

Úgy indult, hogy a pénteket végiggörcsöltem, végigagyaltam - vérbeli nő módjára -, túlterveztem... Természetesen, nem úgy alakult, ahogy akartam/vártam/elterveztem. Lényeg, hogy a párom épen, egészben hazaért... Csak, jó későn... Az ünnepi kaja készült... Nem volt gond - csak fáradtság. Aztán, a másnap teljesen spontán indult, és úgy is haladt, így lényegesen lazább, kellemesebb, szebb lett a végeredmény :) Finomak lettek a főzetek is :D Megnyugodhattam ;) Benéztek a szüleim is, némi meglepivel felpakolva :) Jól esett, meghatott. És újfent belegondoltam, hogy immáron 10 éve élek együtt ezzel a pasassal... Hihetetlen... Hová lett ez a tíz év? Pedig, annyi minden történt....................

Aztán már csak a vasárnap volt, az is pihenősen indult, ráérős-felkelős, ágyban-reggelizős, vasárnapozós... Lustiztunk, elvoltunk... :)

Jól eső semmittevésben zajlott az elmúlt pár nap, mégis mozgalmas-tüsténkedős volt. Érdekes ellentmondás, de én így éreztem, így érzem.

Jó hely ez a bolygó... Tetszik ;)

10... Év... Hihetetlen mennyiség. Azért, ez már mérvadó... Szerintem, legalábbis. Gombócból is elég, tojásból is, rántottának... Egymás mellett, együtt eltöltött évek számának meg még inkább. Ugyanis, ma, 10 éve kötöttük össze az életünket az anyakönyvvezető előtt a párommal. Ma van a 10. házassági évfordulónk........

Őszintén szólva, csak álmodoztam ilyenről fruskaként, de szentül meg voltam győződve arról, hogy én biz egyedül fogom letölteni életem hátralévő részét. A miérteket hosszasan lehetne elemezgetni, boncolgatni, de ez most kimarad.

Most igazából csak annyit szeretnék tenni, hogy megköszönöm a páromnak ezt az elmúlt 10 évet, és remélem, még többször ennyi áll előttünk......

(elérzékenyülés, hüppögés, nózitörölgetés :) )

Múltkor találtam egy képet... Egy közösségi portálon, egy felhasználónál... Ezt a képet, illetve a mondanivalóját nem csak férfiaknak, pasiknak, srácoknak ajánlom... Hanem a nőknek, csajoknak, lányoknak is...

Na, nem egészen az, ami az ember szájában van... Bár, kétség kívül arra is szükség van, de én most az idegen nyelvekre, a nyelvtanulásra gondolok.
Az a helyzet, hogy pár éve már küzdök egy problémával, amit talán kicsit több odafigyeléssel, több komolysággal, több elszántsággal már rég megoldhattam volna. Ehhez képest, úgy tűnik, szeretem a dolgokat a bonyolultabb végén megfogni... Szóval, a probléma. Nyelvvizsgát szeretnék. Nem vásárolni... Letenni. Ráadásul, nem csak éppenhogy, hanem JÓL. Úgy, hogy az mögött ÉRDEMI tudás és AKTÍV nyelvhasználat is van. Már hallom is a reakciókat: nyelvtanár, nyelviskola. Na, igen... Az lenne az igazi. Azonban, mindig is voltak problémáim az időgazdálkodással. Képtelen vagyok normálisan beosztani az időmet, megszervezni a napomat. Így egyelőre nem tudom megoldani, hogy jól elmenjek nyelviskolába, vagy nyelvtanárhoz. Bár, utóbbi például jöhetne hozzám.... Mert, van ám ilyen is...

A másik aprócska gondom a témával kapcsolatban az, hogy folyamatosan szinten kell tartani az érdeklődésemet, folyamatos inspirációra van szükségem. Na, igen... Itt is hallhatnám lelki füleimmel: "Hát a diplomád kézhez vétele nem eléggé inspirál?"... Hát, végülis de... Ez az egyik, ami miatt még mindig bírkózom a kérdéssel. A diplomám. Ugyanis van nekem ilyenem is. Csak még elfekvőben... Pihen, vár. Rám, meg a nyelvvizsgára.

Azonban, most két helyről is kaptam egy kis inspirációt a nyelvtanuláshoz, nyelvgyakorláshoz... Két kedves baráttól... Ez most új lendületet adott a témához, olyannyira, hogy tegnap este picit írogattunk in English... Be kell vallanom, élvezem ám nagyon :) Szeretem ezt a nyelvet, ezért sem hagytam már abba....

Nyelvvizsgát szeretnék. Meg is fogom valósítani. TUDOM! :)

Tegnap nagyszerű estém volt... Bevonatoztam Pestre, és ígéretemhez híven, bementem az első, utamba kerülő könyvesboltba. Illetve, ez így nem teljesen helytálló kijelentés, hiszen a fránya könyvesbolt természetesen a másik oldalon pihent, míg én az egyiken közlekedtem gyalogosan. Azonban, megkerestem a legközelebbi fekvő lófajtát, szabad jelzést követően jól átkeltem rajta, begyalogoltam a könyvkereskedésbe, és jól megvásároltam Csernus doki könyvét, A NŐ-t. Fülig érő szájjal, miszerint az első küldetést teljesítettem, elhagytam az üzlethelyiséget, és útra keltem a következő feladat teljesítésére.

A Westendhez sétáltam a Blahától, a rádió zenéket nyomott a fülembe, és én ritmusra "sétáltam" végig... Néha inkább gyalogtúra volt, mint séta, hiszen lendületes zenéket hallgattam :)

A Westendhez érve, az esti programhoz még volt időm, így bementem a Media Markt-ba, hogy SD kártyát vegyek a fényfelképelő géphez. Hát, azt kell mondjam, ez is sikerült. Bementem az MM-be, nagyjából azonnal belebotlottam a digitális fényképezők és kellékeik részlegébe, ahol két srác töltögette fel az állványzatot.

Szőkenősre váltottam, és megközelítettem az egyik srácot, hogy "Szia, ne haragudj, segítséget szeretnék kérni. Van egy fényképezőm, és abba szeretnék kártyát...". A fiú aránylag érdeklődve rám tekintett, én meg beletúrtam a táskámba, hogy megmutizzam, miféle fotóapparáttal rendelkezem. Nagyjából hosszú percek után meg is találtam (pedig nem is nagy az a táska...) :) Emberünk megtekintette a gépet, majd azt mondta: "ezek a kártyák jók bele, ilyen áron kaphatóak..." Megköszöntem a segítséget, választottam egy 2 GB-s memókártyát, 3000 ft ellenében a tulajdonomba helyeztem, és mivel még mindig volt időm a koncertig, nekiültem olvasni.

Azt kell mondjam, hogy határozottan érdekes Csernus könyve. Pedig még csak 20 egynéhány oldalig jutottam. Szerintem nem egyszer fogom elolvasni... Nem CSAK egyszer...

Aztán befutott a társaságom, és megkerestük a Westend tetőteraszát. Amikor odaértünk, épp akkor kezdték el a Lajthások a zenélést :) Naaaaaaaaaaaaagyon jóóóóóóóóóók!!! :D

Szóval, kellemes társaság, jó zene, utána jó kis beszélgetés... Nagyjából a tervezett időben sikerült hazaérnem, szóval, nagyszerű nyáreste volt. Persze, azért nem hazudtoltam meg ám magam... Bénáztam... :) De ez egy másik történet ;)

Bár eléggé elfáradtam, azért rengeteg pluszt kaptam tegnap este. Köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon hozzájárult ehhez. A MÁV-nak a bejutást, a könyvesboltnak, hogy volt könyv, kedves társaságomnak a jelenlétét, a Lajthás csapatnak a nagyon jó zenét... És még sorolhatnám :) Jól éreztem magam :)

Benéztem ma barátném blogjába. Babát vár, és hetente szokott feltenni pocakos fotót a blogjába. Nagyon édesen növekszik a kiskópéja, és most fog igazán felpörögni a folyamat. Nagyon helyes kismama :) Voltak többdimenziós ultrahangon is, és arról is tett fel képet. Hát, hogy az a bébi milyen tüneményes :) Ezek azok a pillanatok, amikor egy nőre általában rájön az "éniséniséééééééééniiiiiiiiiiiiiiiiiiis" mizéria. :)

Megnéztem a csöppet. Aztán nézegetem a saját porontyaimat is :) Van ám mit nézni rajtuk, ugyanis halálosak :D A kicsi egyre többet himbálózik négykézláb, így lassan a végén elkezd mászni, meg mindenfélét csinálni, a nagyobb meg egyre több szót használ (ha nem figyel oda), ahhoz, hogy megértesse magát. De a kedvencem a nagyobbtól az, hogy ha szól a zene a rádióban, akkor bepattan a konyha közepére, felkapja a kezeit, és közli: buliiizzzzuuuuuuuuuunk! :D Meg azt is nagyon csípem tőle, ha valamire azt mondja: hú, de jó :)

Édesek ezek a kölkök. És mekkorákat bírnak esni! És mennyire nem tudja izgatni őket.... :D

Ma teljesen kiforrott bennem az az elhatározás, hogy pénteken magamévá teszem Csernus doki könyvét. Pestre megyek, és az első szembe jövő könyvesboltban - nem érdekel, mibe kerül - megveszem. S hogy miért ez a nagy elhatározás? Hát, a bemutató oldalakból, valamint az egyéb véleményekből ítélve, egyre inkább úgy vélem, el kell olvassam azt a könyvet, pusztán a saját létem megkönnyítése érdekében (na, meg persze, a környezetem megóvása érdekében is :D ).

Mai napság "lüketyúk"-üzemmódban mozgok, elveszejtettem valahol a tudatosság fonalát, spontán módon teszek dolgokat - és ez egy kicsit meredek.
Egyrészt, nem vagyok én ennyire bevállalós! SEMMILYEN téren sem... Másrészt, elvileg normális, józan felnőttként illene funkcionálnom. Utóbbira nagyon rá kéne gyúrni.

Az a vicces, hogy mai napság, mikor a spontaneitás kezd elhatalmasodni rajtam, hallani vélem a nagy pszichomókus kérdését az ő (számomra hátborsózós) stílusában: "Bevállalja? Igen, vagy nem?"

Mi a fenét kell folyton bevállalni? Kell-e egyáltalán mindig mindent bevállalni? Na, de midegy, mert már csak péntekig kell kibírnom, ami két alvásnyi távolságra van, és megkaparintom végre AZ ÚTMUTATÓt. Jövök, doki! Jövök :D

Pénteken Pestre szeretnék menni (ebből is következik, nem Pesten lakom). Ugyanis, a Westend tetején számomra kedves társaság fog zenélni. Nagyon szeretném meghallgatni. Azonban, kiderült, hogy nem 17, hanem 19 órától fognak előadni........ Ez így már picit problémás ám. Ugyanis, idehaza a 19 óra általában a fürdetés-környéki idő, rákészülés, miegymás. Azonban a péntek az péntek... Aznap még meg is tudnám oldani a bejutást.

Csak, hát, ez a 19 órai kezdés... És nem szeretek késő este vonatozni. Szóval, most variálok. Barátnőm nem tud jönni, sajnos... Én saját autóval nem szeretek Pesten kóvályogni... Kicsit elbizonytalanodtam...
Viszont... Ha barátnőm nem jön pénteken, akkor nem jutok hozzá A KÖNYVhöz - ha csak meg nem veszem.

Mindegy, majd megoldjuk... Hallottam nemrég egy megjegyzést, miszerint "majd akkor kelünk át a folyón, ha odaértünk...". :) Elmés... És van is benne valami...

Nekilátok inkább az épp előttem lévő folyón történő átkelésnek... Rendet rakok a szobában, a fejemben... :) Utóbbi már necces lesz :D
Ha Nagy Sándor olvassa e sorokat, megkérném, adja kölcsön vágószerszámát :)

Szép nap!

Tegnap este nézelődtem a neten... Onlájn könyvesboltok oldalain. Rákerestem doktor Csé nagyszerűségére... Lehetőségem is volt belelapozni az egyik oldalon a könyvbe, és az elolvasható (ez által el is olvasott) három oldal kapcsán erőteljesen megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nekem ez a könyv KELL. Ráadásul, az adott oldalon komoly kedvezménnyel lehet megszerezni eme remeket, így gyorsan elő is jegyeztem - merthogy nincs épp raktáron. De amint lesz, kapok róla értesítést.

Alapjában véve nem tudok mit kezdeni magával a dokival, mint emberrel (mint pasival, pláne nem!!! :) ), de általában kíváncsiságom mindig erősebb - legalábbis legtöbbször erősebb -, mint a fenntartásaim.

Remélem, hamarosan lesz raktáron a könyv, mert egyre kíváncsibb vagyok rá.  Miért nem lehet vajon e-book-ként megszerezni? Vagy, ha lehet, akkor hol??? Sebaj, türelem könyvet terem :) Addig is igyekszem önerőből nem agyára menni a környezetemnek ;) Ez se kis feladat ám, de - ha bevallom, ha nem - mindig kapok egy kis segítséget ehhez. Más kérdés, hogy néha valamiért nem vagyok képes/hajlandó tudomást venni erről. De talán a "csernuskönyv" magamévá tétele után egyszerűbb lesz a helyzet(em).

Irány a Nap! :)

Gyerekek. Csemeték. Utódok... Sokan sokféleképp nevezzük, hívjuk őket, de a lényeg az, hogy alapjában véve érdekes ember-növendékek...

Két pasi-csemetével rendelkezem, egyelőre még 100%-os a tulajdoni hányadom fölöttük. Ami azt is jelenti, hogy a kapcsolódó öröm-, üröm- és probléma-hányadosom is ilyen arányban mozog velük kapcsolatban. Sőt, némelyik át szokta lépni a 100%-ot is ;)

Nem tartottam magam túlzottan kezdő szülő-félének, ám mégis, mostanság rendesen elcsodálkozom a törpéken. Mázli velük kapcsolatban, hogy oda vannak egymásért. Olyan szinten, hogy az idősebb verzió (merthogy piszokul hasonlítanak is egymásra, mint az ikrek) annyira nyöszteti az újabbat, addig forgatja, bökdösi, hogy mellé, vagy a helyére fekhessen-bújhasson. Ezt a pöttömebb időnként kevésbé tolerálja, ám ez nem azt jelenti, hogy ne forogna tátott szájjal, fülög vigyorral a bratyó felé állandóan.

Bele se merek gondolni, milyenek lesznek, kicsi megnőve... Tartok tőle, unatkozni akkor se lesz időm. Azt azonban nagyon remélem - és igyekszem mindent megtenni ennek érdekében -, hogy ez a kölcsönös, hihetetlen mértékű szeretet és kapcsolat közöttük fölnőtt korukra, életük végéig kitart...

Nagy kaland a gyerek... Több gyerek pedig már kész kaland-túra :) Én nagyon szívesen túrázom :)Csak maradjanak egyértelműek a túra-jelzések... ;)

Ez vagyok ma... Na jó, nem csak ma, hanem mostanság... Elmeállapotom jelenleg nem veszélyezteti olyan téren testi épségemet, hogy éles eszemmel elvágnám pölö a kezem, vagy bármi mást, de még csak nyiszatolni se lenne jó :)

S hogy miért is? Mert énlököttségem ahelyett, hogy esténként jól elhúzna alukálni, inkább csacsog, cseveg a neten, szövegel, jártatja a klaviatúráját, meg ilyenek. Aztán lehet nyafogni, hogy "jaj, de fáradt vagyok", meg "jaj, de keveset aludtam, és azt is rosszul, meg részletekben"...

Van egy (hűha, hogy is mondjam? Pasi? Srác? Ember(ke)? Fiú? - ej, de nehéz ez!)  levelezőtársam, aki - ha rám jön az öt perc - mindig azzal jön, hogy "erről a problémádról Csernus könyve jut eszembe...". Mostanság annyiszor mondja, hogy már lassan úgy kezdem el a mondókámat, hogy "tudom, Csernus"... Szerintem a végén tényleg megveszem az említett betűgyűjteményt. Aztán úgy kell navigálnom a dolgaimat, hogy el is olvasódjon doktor Csé remeke... Ki tudja, hátha újraéleződöm tőle :)

Szóval ez a pasas... Megér egy misét, még így, tompán is. Sőt, tompa állapotomban veszélyes csak igazán. Ugyanis általában - akármi a nyűgöm - mindenre csípőből reagál, mindenre van válasza, mindenre LOGIKUS válasza van, és általában még igaza is :D (Bár, most itt látom lelki szemeimmel a következő kérdését: "Mikor nincs nekem igazam? ;)" ) Valamelyik nap is, öntögettem ki a bánatjaimat neki, újfent deformált állapotomban, amikor szintén elkezdte nyomatni a válaszokat a még fel sem tett kérdéseimre, hisztijeimre, mire én kifakadtam: Már nyűglődni se lehet? Mire föl közölte: Dehogynem. Csak akkor szólj, hogy azt szeretnél... - És tessék. Logikus. Ésszerű. Igaza van... :D Ilyenkor utálom ám :D

Egyébként annyira másfajta anyagból van gyúrva, mint én, annyira különböző a gondolkodásmódunk, hogy ha nem virtualice találkozom vele először, most nem lennék ennyire kíváncsi Csernus könyvére. Többek között :) És szegényebb lennék (legalább) egy érdekes emberrel...

Hihi... Már fogalmazódik is bennem a következő bejegyzésem témája: A PASI címmel... ;)

Most azonban irány a pihentető agyköszörű, az ágy. Ha már itthon leledzem, időnként ki kell használni az adódó csendet, nyugalmat :)

Elhatároztam a napokban, hogy mozgalmasabbá teszem a létemet... Nem, mintha nem lenne már épp így is elég történés, de most itt a testmozgatást kell érteni elsősorban...

Az a helyzet, hogy vannak emberek, dolgok, események, akik/amik inspirálólag hatnak rám. Most is, ez a mozgós dolog egy inspiratőr miatt van ám - mert egyedül szerintem még mindig inkább pihentetném a témát, és a testemet is ;)

Tehát, nekiláttam a legproblémásabb területnek, a pocaknak, meg a hasnak... Második nap után felfedezést tettem... Megvannak a hasizmaim :) Eme felfedezés egy enyhébb fokú izomláz kapcsán érkezett... Nade! Ma reggelre ébredvén, azt tapasztaltam, hogy sokkal több has- és derék- és egyéb jellegű izmom lett, mint hittem... Mármint, izomlázas... És hogy fájnak!!!

Viszont szent acél érdekében, most nem fogom megvárni, míg eme lázas állapot elmúlik, és csakazértis folytatom a mozgatást. Két okból is. 1.) Kíváncsi vagyok, mikor lesznek láthatóak is a hasam izmai... 2.) Jól esik a mozgás!

Akkor, most mozgás mozogni ;)

Azt kell mondjam, gondban vagyok. Ugyanis, az mind szép és jó, hogy létrehoztam ezt a netnaplót, és igazából lenne is mit írnom, de fogalmam sincs arról, hogy is kezdjek neki.

Prológ megvolt, kipipálva. Végül is elkezdeni sikerült... DE! Hogy a csudába csináljak rendszert abból a millió féle gondolatból, érzésből, tapasztalatból, ami bennem van, hogy

a) legalább én átlássam...

b) összefüggő, normális szöveg szülessen belőle...

c) esetleg még élvezhető is legyen az olvasása...

Annyi mindent szeretnék elmondani, kiírni, megosztani, mert annyi minden ért, hatott rám, történt velem mostanában. Ez lenne a bőség zavara? Bezzeg, ha nem lenne témám, akkor az lenne a gond...

Teljesen remek. Már tudok nyilvánosan dilemmázni :)

***
Eldöntöttem! Este veszek papírt, ceruzát (és az Ország-Világ e heti számát), és hagyományos, manuális, kézírásos módon vázlatolom az elméleti gordiuszi csomót. Amint jutok is valamire, itt mindaz meg fog jelenni, ígérem! :)

Hát itt vagyok. Nem gondoltam volna. Ugyanis, kölökként elhatároztam, nem írok naplót. Semmilyet. Ugyanis, akkor, ott valaki a fejemhez vágta mindazt, amiről elvileg nem is lett volna szabad, hogy tudjon, mert róla szólt, mert a naplóban volt...

Azóta nagyon sok év eltelt. És azóta (és-sel nem is kezdünk mondatot!!!) sem volt ez másként.

Hogy mégis miért döntöttem most úgy, hogy blogot nyitok? Jó a kérdés... Talán, mert kikívánkoznak belőlem dolgok?

Talán, ha kiírom mindazt, amit elmondani nem tudok, könnyebb lesz. Ha mégsem, még mindig szabadon törölhetem a dolgokat, nem igaz?

Akkor hát, vágjunk bele!