Ma csak pár gondolat...

Érdekes nap volt a mai. A húgom örömmel újságolta, hogy megint babát vár, délután meg megtudtam, hogy Szivacs barátném szülőszobára ment... Sőt, nem csak, hogy bement, de világra hozta első kisfiukat, Benedeket!

Millió gondolat kavarog most bennem... De semmiképp nem akartam "szó nélkül" elmenni a két esemény mellett...

Szóval, akkor fogjuk aránylag rövidre:
Hugi! Kívánom, hogy ez a terhességed problémamentesen, könnyedén, jókedvűen teljen, és hasonlóan könnyen szülj, mint először!
Szivacs! Gratulálok! Tiszta szívből.... Nagyon-nagyon sok szépet, jót, boldogságot, egészséget, teljességet kívánok a családodnak (és sóginénidnek is szép várandósságot, könnyű szülést)!

... és ilyenkor van az, hogy egyik szemem sír, a másik meg ................. Nem... Nem üveg..

Nagyfiam úgy döntött, rendező lesz :) A szerepeket mindenesetre osztja kifelé :D Közölte, hogy Tom (ekkor egyértelműen rám mutatott) és Jerry (ekkor önmagára) :) Ugyanis most rágja épp a fülemet, hogy kezdődjön már a Tom és Jerry. Úgyhogy attól tartok, ma (is) rövidre veszem a figurát, és bekapcsolom neki Tomot és az egérkollégát.

Az egérről jut eszembe... Tegnap a macsekunk fogott egy méretes pockot. Valószínűleg már jól kifáraszthatta, vagy nem tudom, mit művelt vele, mert a pöttöm (?) rágcsáló meglehetősen tompán, időnként nyüszítgetve totyogott egy helyben... Pihegett, vagy mi... Tette szegény jószág mindezt úgy, hogy mikor kimentünk a srácokkal az udvarra, Marcim odaguggolt egész közel a pocokhoz, jól megnézte magának, orvul lenyuszizta - hiába mondtam, hogy pocok -, de nem engedtem, hogy hozzá is nyúljon... Aztán rászóltam a cirmosra, hogy nem illik az étellel játszani, vagy ha nem étel, akkor tessék szépen elengedni a kispajtást.

Őszintén szólva, nem tudom, mi lett a kis szőrmókkal... Kísérgette a cica még egy darabig... Amúgy, az a meghatározoás, hogy "pöttöm rágcsáló", illetve "kis szőrmók" finoman szólva is túlzásnak tűnik, ugyanis a pocok meglehetős méretű pocakkal rendelkezett. Remélem, nem az utánpótlást hordozta benne............

Mostanában mesenézés zajlik... Van pár kedvenc, többek közt Verdák, Macskafogó, Vuk, Táncoló talpak (utóbbinál a pingvint Marci következetesen pihing-nek mondja :D )... Emellett Bernard-ot és Tomot, Jerry-t is szereti a kis kópé... Nem nagyon bánom, hogy ilyeneket néz... Be kéne még szerezni pár filmet, mesét, de egyelőre templomi egér módban működünk :S

No, hagyom a csemetét Tom és Jerry-t nézni :)

Jobb szeretem EZT a megnevezést, mint a "Vénasszonyok nyara" félét... Egész nap kint voltunk. Nem érzem ugyan a lábaimat, de ezt az időt vétek kihagyni! Ilyenkor bent ülni a lakásban.... Hát, ha nem szükséges, akkor inkább irány a levegő. A srácaim nagyon bírták, a párom már kevésbé, ugyanis kerti munka (is) volt, én viszont - bár veszett fáradt vagyok - nagyon élveztem! Amíg jó idő lesz, kint leszünk. Lenyírtuk a kertben a füvet (már csak egy kis rész maradt), úgyhogy tombolhat a nagyfiú. A kicsi is ellesz, szóval, minden szuper!

Őszi nyár... Vagy inkább őszi tavasz. Akárhogy is nevezzük, csodás idő volt ma is, és még várható pár napig.

Számítógép-mentes üzemmódban működöm mostanában - valószínűleg a jó idő is közre játszik jelen állapotomban, de nem bánom. Majd írok itt is többet, ha egyrészt lesz mit, másrészt úgysem tudok mást csinálni ;)

Szóval, kitartás, jövök még :D

Nagy kaland a gyerek.. Ezt időnként elmondom :) Nem azért, mert szeretem magam ismételni, hanem, mert módszeresen meglepődöm rajtuk :)

A kisebbik dedem ma (9 és fél hónapos) elengedett kézzel ácsorgott percekig. Önállóan, kapaszkodás nélkül, stabilan :) Innentől lehet felkötni a nacit, ugyanis egyszercsak elkezd totyogni, tipegni, lépegetni :) Ja, és ha jól láttam, már nyolc fogacskával büszkélkedhet...

A nagyobbik meg... Hát... Annyira belejött a bilizős buliba, hogy már ijesztően önálló húzásai vannak. Ennek részben nagyon örülök... Mondhatnám, büszke vagyok.

Ma csináltam egy harci húzást! Kicsit "fejjel-a-falnak" módban ugyan, de ágyat cseréltem Marcinak. Ugyanis, kinőtte a kiságyat. Már mindenhová beakadt... Szóval, hirtelen felindulásból összeraktam a nagyobb ágyat, aztán addig variáltam, szervezkedtem, míg minden a helyére került (mármint bútor, nagyjából). Remélem, a nagyfiú most már nyugodtabban fog tudni aludni, tágasabb a hely neki.

Komolyan meglepődöm, mennyire változnak, fejlődnek napról napra... Pedig elvileg nem vagyok már kezdő anyuka... És mégis! Pláne, hogy még mennyi olyan terület van előttem, amiben viszont teljesen járatlanként fogok csetleni-botlani a srácokkal, velük/miattuk/értük.

Korábban lehet, hogy meglepődtem azon, hogy van olyan, aki nem akar gyereket. Aztán rájöttem, attól még, hogy én úgy gondolom, ahogy, biztosan megvan az oka másnak máshogy látni/gondolni a dolgokat. Alap dolognak tartom elfogadni az embereket úgy, ahogy vannak (legalábbis igyekszem!), emellett tiszteletben tartani a gondolkodásukat, érzéseiket - mindaddig, míg rám vagy a hozzám tartozókra nézve nem okoz semmilyen gondot, problémát, nem jelent veszélyt.
Miért ne élhetne más tervezetten gyermek nélkül? Akkor már inkább tudatosan gondolja így, mint felelőtlenségeket csináljon... Nem?

Azonban, akkor is csodának tartom azokat az apróságokat, amiket napról napra megtanulnak, megoldanak... Erősek, ügyesek, okosak... Igen, emellett szépek is :) És, ez így jó, így van rendjén.

Gondoltam, lehetne Gyerekszáj is a bejegyzés címe, de maradjunk a szösszeneteknél.... Azt kell mondjam, óriási a nagyfiam... Mármint duma-téren :) Nap mint nap újabb apróságokkal áll elő. Legutóbbi újdonság például a "fantasztikus" szó használatba vétele, illetve az egyik mai apróság. Idetrappol hozzám, közben mutatja, mintha csikizném, majd azt mondja: "Ez csikiz, hagyd abba!", és közben kacag :)

Aztán... Most ment a Minimaxon a "Bombi torna"... Labdával tornáztak a gyerekek... Gondoltam, segítek a pöttömnek, hogy ő is úgy csinálja, ahogy kell, a gyakorlatot... Erre fogja magát, elszalad a szoba sarkába, felkap egy nagyobb labdát, visszaszalad hozzám, és a kezembe adja :)

Hát, mit mondjak? Vigyorgásra adott okot ma egész nap :) Pláne, amikor ilyen húzásai vannak :D
Hihetetlenek ezek a gyerkőcök. Szóval, óriási ez az egész :)

Tény, hogy néha fárasztó, néha nyűggel jár, de nagy kaland :)

Megérkeztünk hát az év eme, tizedik hónapjába. Az első napja nem is volt olyan brrrrr... :) Felénk legalábbis kellemes, napsütötte időben volt részünk.

Október... Érdekes hónapnak ígérkezik, érdekes dolgokkal... Na, azért mondjuk a szeptember se volt unalmas :)

Mik is történtek az elmúlt napokban?
Először is, jól megfáztunk, majd kikecmeregtünk a megfázásból - 97%-ban.
Esztót idézve: szédületes tempót vett a fiam szobatisztasági projektje. :)
Kibújt a kisebbik fiamnak legalább két új fogacskája (hehe... régi nem bújhatott ki, de mindegy).
Készülök a kis kórusommal egy helyi szervezésű, egyházi kórustalálkozóra....
(Most hirtelen több nem jut eszembe...)

Megfázás: múlt hétfőn kezdődött... Kedden eltrappoltunk a házidoktornénihez, megtekintette a srácokat, írt fel orrcseppet, meg javasolt egy szirupot, ha belázasodnának. Kedd estére a nagyobbik ded meg is tette ezt a szívességet... :( Azonban, a szirup hatására - többek közt - hamar el is múlt eme heves állapot. Aztán, csütörtökre már nekem sem volt hangom, engem is kiütött ez a nyavaja... De, szerencsére, rendeződni látszik egészségi állapotunk.

Peló-buli: küzdünk már egy ideje a szobatisztasággal, bilizés, szoktatás, de nekem valahogy lassúnak tűnt a tempó. Erőltetni azonban nem akartam a dolgot - bár volt ilyen jellegű nyomásgyakorlás-próba -, csak, kicsit türelmetlenebb voltam a napokban... Aztán, múlt hét vége óta - kisebb döccenőkkel ugyan, de - hatalmasat fordult a világ velünk. Érdemben már csak éjszakára van szükség szivárgásmentesítő segédeszközre. Hihetetlen, de a nagyfiam is - úgy látom - élvezi ezt a helyzetet, és ennek nagyon örülök. Tényleg egyik napról a másikra mentek az események.

Fogas kérdés: eddig azt hittem, csöppemnek csak egy - soron következő? - fogacskája érkezik, de ma, etetés közben meglepődve vettem tudomásul, hogy több fogacska is kibújt. Őszintén meglepődtem - de nagyon örülök. Most már egyre nagyobb gondot kell fordítani a prevencióra is (szép magyar szóval élve, megelőzés következik, valamint állagmegóvás :D ).

Kórustalálkozó: október 25-én a gyülekezeti kis kórusunk vendégül lát még pár másik egyházközségből érkező kórust. Amolyan öröméneklés, közös szolgálat... Kicsit izgulok, de remélem, hiszem, hogy jó lesz... Bár még odébb van, azért természetesen majd beszámolok róla :D

Hát, kérem, utólért a nyavaja... Sikerült megfázni... Na, de nem csak úgy, csöntben, magányosan, hanem kollektíve, családilag :) A fiaimmal együtt :)

Ilyenkor mindig belegondolok, van-e olyan ember, aki szeret beteg lenni? Mert, hogy én nagyon utálom! Nyűgös, hisztis vagyok ilyenkor (néha betegség nélkül is, de most ráfogható), fejfájás, orrfolyás, hapcik, meg mindenféle járulékos szenvedési forma adott... Ráadásul, gyógyszerek. Nem szeretem, na...

Azonban, porontyaim is szortyognak, szipognak, prüszkölnek, ami már jobban bosszant. Szerencsére, kapnak gyógyító folyadékokat (gyógyszirup, tea), és rosszalkodni is rosszalkodnak, tehát nincs nagy gáz. Csak hát, ilyenkor ugrásszerűen megnő az elhasznált és elhasználódott papír- és textilzsebkendők száma. Más kérdés, hogy aki a textilzsebkendőt kitalálta, és lelkesen propagál mellette, valószínűleg ritkán mossa... Nagy élmény... A párom ilyen zsebkendőt használ... Szerinte nem bírnánk papírzsebkendővel... Ugyanis allergiás a drágám. Pollen-allergiás. Néha szerintem másra is az, de ezt most hagyjuk.

Hivatalosan is (és nyilvánosan is) kipanaszkodtam magam, így hát nincs is más dolgom, mint meggyógyítani a csemetéimet, és meggyógyulni :)

Jó egészséget mindenkinek! :)

Az elmúlt héten három kedves ismerősöm problémájával szembesültem. Három különböző sors, három különböző élethelyzet, három különböző krízis...

Mindhárom ismerősnek szeretnék segíteni, szeretném valahogy megkönnyíteni a helyzetüket, szeretnék valami bíztatót, jót mondani (és itt most nem elsősorban a "hajrá Kovács néni" című beszólásra gondolok). Már talán túl vagyok azon, hogy megoldani akarjam más helyett a problémáját, de azért valahogy elég tehetetlennek érzem magam...

Jó, hogy azt mondják, már az is segít, ha elmondhatja a problémáját valakinek, akiben bízik, de... (Megint egy mondat, amiről igazán én sem tudom, hogy kéne befejezni.)

Biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szeretem a tehetetlenség-érzést, segíteni azonban csak annyit tudok, tényleg, hogy meghallgatom őket, és ha kérik, elmondom, én mit gondolok, hogy látok. Hátha már ez is segít.

A párom egy időben azzal fárasztott, poénkodott, hogy ugyan már, nyissak valami lélekgyógyász magánrendelőt... De mostanában belegondoltam abba, hogy lehet, nem tudnám ezt úgy csinálni, ahogy egy szakember... Mivel hajlamos vagyok arra, hogy magamra vegyem más baját (főleg, ha az a más ANNYIRA fontos, mint az említett személyek), félő, hogy olyan dolgokkal terhelném/terhelem a páromat, amiket ő egyáltalán nem szeretne. Mondván, van nekünk saját bajunk...

Az viszont tény, hogy sok éve elhatároztam, történjék akármi is, nem fogok miért-ekkel dobálózni. Megpróbálom a saját helyzetemet úgy megélni, hogy elfogadjam azt, ami velem, körülöttem történik. Nem biztos, hogy ez a belenyugvás, elfogadás másnál is működik, ugyanis más problémákról van szó.

Azt hiszem, maradok ott, ahol eddig is.. Úgy értem, ha szükség van rám, tudják, megtalálhatnak. Ha szükségem van rájuk, tudom, kit hol találok...

Úgy vélem, nem érdemes túlragozni a kérdést. Segíteni szeretnék. Amiben tudok, és ha kérik, meg is teszem. Drukkolok, hogy jól jöjjenek ki a saját helyzetükből...

Vicces dolog ez a blogolás... Ha az ember rászánja magát, hogy "na, most írok egy jót", akkor szembe találja magát egy érdekes dologgal: CÍM. Mármint a bejegyzés címe...

Mivel nem mindig tudom még előre, mit is fogok írni, nem mindig egyszerű kitalálni a címet sem.. Akkor egyszerűbb, ha adott a téma :)

Most viszont több mindent gondoltam virtuális papírra vetni. A legviccesebb része a mai adagomnak, az újfent a gyerek... Mármint, hogy hol nem képes az ember kenyérmorzsát, kajadarabot, játékot találni a gyerek ruhájában......... Hát, az valami hihetetlen... Ma például a fiam kis alsójában találtam chips-maradványokat... EREDETI, még, a csomagolásból kikerült, ám emésztőrendszert még megúszó darabokra gondolok... Tehát, érdemben morzsákat találtam a gyerek alsónacijában... Rettentő kíváncsi lennék, hogy a búbánatba került az ÚGY, ODA.....

Aztán... Ma, a nap végére eljutottam odáig, hogy elhatároztam, SOHA, DE SOHA TÖBBÉ NEM MONDOM AZT, HOGY A FIAM NEM BESZÉL! ÚGY FOGALMAZOK EZENTÚL, HOGY NEM BESZÉL TISZTÁN! Ugyanis, egész nap be nem áll a szája... Dumál, csacsog, énekel, magyaráz, kérdez.. Legfeljebb még nem értek mindent. Azonban, amit már értek, az is egyre több...
Még hogy nem beszél.... Lelőni nem lehet! Sőt, van, hogy éjszaka, álmában is dumál :D

Sport-téma (az is van ám!): kedvenc bambulni valóim között szerepel több sportág. Biatlon, szumó, amerikai foci... Most újra van a sportcsatornán amerikai foci. Más kérdés, hogy igazán nem sok kedvem-időm-türelmem van mai napság tévét nézni. Viszont, tegnap is benne ragadtam kicsit. Igaz, tegnap az N.C.I.S. című sorozat ragadott magával...

Hú, de sokféle gondolat érkezett most a fejembe... Azt hiszem, most jól elmegyek aludni, pihenni, ha tudok, és majd kipihenten, frissen írok újra.
Még egy gondolat zárójelben: vajon mi történik, ha az örök szövőszék-menyországba küldtem egy pókocskát? Remélem, semmi extra nem lesz :)

Mára ennyi, majd még jövök ;)

(Még valami... Most találtam egy olyan opciót, miszerint ALCÍM-et is lehet adni a bejegyzéseknek.. Hihi.. Akkor találom meg ezt is, mikor épp arról írok, milyen nehéz tud lenni már az, hogy címet adjak a posztnak :D )

Hosszú, kemény hét áll mögöttem, mögöttünk. Viszont, a hét végére derült ki valami számomra, amit eddig csak sejtettem. Teljessé tette a hetet, és talán kicsit az életemet is. S hogy miről is van szó? Lássuk csak...

A bejegyzés címe: Elengedés. Hmm... Az előbb még olyan készek voltak a fejemben a gondolatok, most meg, törhetem a fejem, hogy is írjam, hogy jó legyen, hogy lejöjjön mindaz, amit érzek, amit gondolok...
Az ELENGEDÉS tudománya - mert ez tudomány - nem is olyan könnyű dolog. Nekem négy és fél év után, egy aprónak mondható mozzanat segített megérteni, mit is takar ez a kifejezés.

Ma volt egy megemlékező istentisztelet a templomban. Most jutottam el odáig - bár ma még ezt a szót használtam -, hogy gyászmise, gyász-istentisztelet helyett a megemlékező jelzőt használtam.
Ez az istentisztelet az 5 éve eltávozott lányom emlékére szólt. Nagyon betalált minden szava a lelkészünknek, aki valahol pontosan tudja, min mentünk keresztül, és megyünk a mai napig. Igen... Volt egy kislányunk. 5 éve egyik napról a másikra visszavette őt tőlünk az Úr. 5 éve pont ugyanígy voltak a napok... Szeptember 1. ugyanúgy hétfői napra esett, mint idén...Akkor, vasárnap is ugyanígy templomban voltunk, csak akkor nagyon-nagyon összetörve... Az óta eltelt bő négy és fél év, és én még mindig szenvedtem - bár sokan mondták, milyen "erős" vagyok. Úgy gondoltam ugyanis, ha úton-útfélen sírok, összeesek, "cirkuszolok", nem változik meg a helyzet, nem kapom vissza a lányomat. Ennek fényében próbáltam élni a napjaimat. Azonban, bár többen mondták, el kell engednem őt, fogalmam sem volt, hogy is kell... Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mit is jelent pontosan az, hogy ELENGEDÉS... Pár hónappal ezelőttig...

Az történt ugyanis, hogy meglátogatott minket az új lelkészünk, beszélgettünk. Sok mindenről... Közben - jó háziasszonyként - meg szerettem volna kínálni valamivel. Ő teát kért, így ahhoz, hogy ezt elkészítsem neki, le kellett tennem a kisebbik fiamat a kezemből. Mivel tudtam róla, hogy gyakorló édesapa, gondoltam, rábízom, a kezébe adom a gyerkőcöt. Akkor épp a lányomról, és az elengedésről beszélgettünk, de én mentem teát csinálni. Amikor visszatértem a két csésze teával, ő rám nézett, majd megkérdezte: mialatt kint voltál a konyhában, nyugodt voltál, ugye? Mialatt kint voltál, nem aggódtál egy percig sem a gyerek miatt, ugye? Hiszen tudtad, hogy jó kezekben van...

Abban a pillanatban értettem meg valamit. Mégpedig azt, hogy ahogy Danit a lelkész úr kezébe, úgy Dórimat is, csak őt AZ ÚR kezébe adtam... Dórim is JÓ KEZEKBEN VAN.

Egészen más lett, könnyebb lett a lelkem... Ennyire egyszerű lenne? Határozott IGEN a válaszom már erre a kérdésre... Azonban, igazán most bizonyíthattam be, talán leginkább saját magamnak is, hogy KOMOLYAN így gondolom, így érzem. Most, kedden volt 5 éve, hogy Dóri elment. Ma, vasárnap volt a megemlékező istentisztelet. Lelkész úr nagyon szépen, a saját érzéseit, éleményeit is elénk tárva, az Útmutató szerint is pontosan ide passzoló, mára rendelt igével, mondhatnám, tökéletes prédikációval segített még inkább a helyükre tenni a dolgokat. Hallgatva őt, most éreztem IGAZÁN, hogy sikerült... Kicsi lányom büszke lehet rám... Persze, volt pár kósza könnycsepp, de éreztem, most lett igazán kerek az egész...

Köszönöm, lelkész úr... Dórikám, Isten veled...

Kicsit félve indultam neki az osztálytalinknak. Ráadásul, az a napom több, mint érdekesen indult, szóval, volt bennem félelem rendesen délutánra, estére. Rohanósan érkeztem a vonathoz, nem volt jegypénztár, így a vonaton kellett jegyet vennem, de az egyik kaller nem tudott visszaadni 5000,- ft-ból, így majdnem egyáltalán nem lett jegyem, azonban ez megoldódott a második kalauz - és egy segítőkész utastárs hölgy jóvoltából.

Amikor beértem Pestre, mentem az Astoriához, a Pannonhoz, telefon-ügyi mizériáim voltak, ugyanis. A jelenlegit meg szerettem volna javíttatni, illetve bónusz-program keretében szerettem volna egy új telefont. Hát, másfél óra "tökölés" után úgy jöttem el a Pannontól, hogy se javítás, se új teló. A régit nem érdemes megjavíttatni, új teló, amit kinéztem, nem volt, és amúgy sem ment egyszerűen a folyamat. Aztán, ígéretet kaptam az ügyintéző hölgytől, hogy majd rámcsörögnek, ha megjött az új szállítmány... Nem tudom, volt-e, történt-e ilyen... Azonban, augusztus 30. óta SINCS új telefonom...
Aztán vettem feltölthetős elemet meg akkumulátor töltőt a MediaMarkt-ban (a szlogent most kihagynám...) 3000,- ft-ért... Aztán vettem egy könyvet is, mondván, hogy a telefónia és a találkozó közötti, idő közben keletkezett holtidőm nagyjából érdekesen teljen. Ezek után elvillamosoztam (elkombínóztam) a Baross utcához, beültem a McDonald's étterembe, és vártam, olvastam... Nagyjából, mikor "eljött az idő", felhívtam barátnőmet - és kisebbik fiam keresztanyját -, merre jár, menjünk együtt... Még úton volt, így felsétáltam a Kálvin térig, és ott megvártam. Ezután együtt mentünk a Darshan udvarba. Megtaláltuk a már ott lévőket.

Volt bennem némi drukk, némi szorongás, de azért aránylag hamar sikerült feloldódni... Érdekes volt látni a csajokat. Volt, aki szinte pont ugyanúgy nézett ki, mint anno, érettségi környékén, volt azonban, aki aaaaaaaannyira más lett... És mégis... Illetve, mégse... :)
Gyűltünk, érkeztünk, örültünk... Aztán megérkezett ofi is, illetve hát, volt osztályfőnökünk is... Csacsogás, nevetések, fényképek, fényképezések, vakuk... Szinte ott vettük fel a beszélgetések fonalát (kis túlzással), ahol 15 éve letettük... Felemás, mégis nagyszerű érzéseim voltak. Már nem bántam, hogy elmentem, hogy ott voltam... Sőt, azt sajnáltam volna, ha nem megyek el...

Aztán, Ofi kérte, mindenki mondjon magáról pár szót, mi történt velünk érettségi óta... Érdekes volt hallani a sokféle életutat... Úgy 14-15-en jöttünk össze, így 14-15-féle beszámolót hallgattunk végig... Mindenkivel történt valami... Szinte mindenki családot alapított már, illetve, aki még nem, annak vagy mostanság, vagy a közeli jövőben lesz családja...

Sok fénykép készült... Fel is tettük őket egy közös fotóalbumba... Meg aztán, megleptük ofinkat egy különös tablószerű fotóösszeállítással, amin mostansági állapotunkban vagyunk láthatóak...

Miért is aggódtam azon, hogy elmenjek? Talán, mert pár napra rá egy szomorú évforduló következett az életemben, és igazából nem tudtam, talán nem is akartam figyelmen kívül hagyni... Talán, mert féltem attól, mit fognak szólni hozzám a többiek... (Szeretettel fogadtak, mint mindenkit...)

Szép volt... Remélem, hamarabb lesz egy következő találkozó.. Esetleg már családostól... Vagy nem... Mindegy. Jó volt látni a csajokat. Jó volt hallani róluk. Jó volt elmenni...

Köszönöm Esztó, hogy megszervezted. Köszönök mindent... Nem is így.. Inkább úgy írnám, köszönök MINDENT... :)

Jöjjön akkor egy "Than and Now" tabló :)

Be kell valljam férfiasan, kezdek izgulni a szombati találkozó miatt. No, nem nagyon ám, csak picit... Kik lesznek ott, ki mennyit változott, ki milyen lett/lesz... Kivel mi történt........

Félni nem félek, azon már túlvagyok :) Csak, kis izgalom.. De annyi meg kell. Valami azt súgja, jó lesz :) Mint a csütörtöki szülői értekezlet.

Csütörtökön ugyanis az óvodába mentem, szülőire. Januártól Marci - miután betölti a 3. évét - ovista lesz. Igaz, hogy addig még van pár hónapunk, de már most ott voltam, megismerni a többi szülőt, megismerni az óvónőket, a környezetet...
Már tudom, melyik lesz a csoportszobájuk, azt is tudom, mi lesz a jele :)  Jegyzeteltem tegnap szorgosan, mit kell tudni, milyen szabályok vannak, mik a javasolt, illetve "elvárt" dolgok.

Eddigi tapasztalataim szerint életre való csapat a szülői "részleg" is. Vigyorgós, jókedvű, nagyszájú csajok :D Meglehet, az oviból hazafelé menés nem a gyerekek miatt fog sokáig tartani, hanem a mindent megbeszélni, kibeszélni, átbeszélni akaró anyukák miatt :D

Húúúúúúúúú.... Millió dolog kezdett ész nélkül rohangálni a fejemben... Azt hiszem, ideje lassan sétálni a srácokkal egy nagyot, és helyükre tenni a kósza gondolatokat.

Nagy kaland lesz ez - szülőknek, gyerekeknek egyaránt... De most irány a séta! ;)

Tizenöt éve érettségiztem. Ebből kifolyólag, szerveződik egy kis osztálytalálkozó most szombatra, augusztus 30-ra. Van bennem kis drukk ezzel a találkozóval kapcsolatban, bár pár emberrel azóta is szinte folyamatos kapcsolatban vagyok. Viszont, sokakat nem láttam már évek óta. Van, akit érettségi óta nem...

Érdekes lesz, és minden bizonnyal jól fogjuk érezni magunkat. Attól nem félek, hogy ne lenne mondanivalónk egymásnak, hisz ha jól emlékszem, 32 csajszi ért meg akkoriban az osztályunkban. Ennyi nő pedig tuti, hogy talál témát :D

Azért, előjött a szokásos, nőcis dolog: Mit vegyek fel??? Értelemszerű válasz erre: ruhát! Na, jó, de mégis... Meg is kérdeztem egy-két érintettet, vajh ők miben jönnek. A válasz megnyugtató volt. Leszünk legaláb hárman, akik a kényelmes, és sokféleképp hordható farmert választják. Mert hogy én is abban megyek. Meg még valamiben. De, hogy felülre mit vegyek, az még rejtély. Bár, van rá még kábé (szerda-csütörtök-péntek-szombat délelőtt) három és fél napom, hogy kitotózzam :D

Nem tudom igazán, mire is számítsak, így inkább nem készülök semmire. Tudom, hogy lesz ott olyan, akiben végletekig bízom, és aki mindent tud rólam, érettségi óta történt dolgokról, így igazából nem félek. Remélem, a találkozót megelőző pár órám is jól fog telni, megalapozza majd a hangulatomat.

Jó ég..... Tizenöt év eltelt... Azonban, elhatároztam, nem fogok most nekiállni visszaemlékezni dolgokra, mert nem érdemes. Mert hamar elterelődöm esetleg olyan irányba, amerre nem kéne... Mert, talán 15 év távlatából nem is baj, ha nem emlékszem mindenre...

Kíváncsi vagyok, milyen lesz. A Darshan udvarban lesz a buli, ahol még nem jártam, de azt hiszem, szombat után ezt sem mondhatom majd el...

Remélem, csajok, jó sokan eljöttök! :) Ja, fotógépet viszek ám magammal! Ki tudja, hátha lesz mit/kit fényképezni... ;)

Nekiültem, hogy most, hogy végeztünk a konyhával. Azzal a helyiséggel, ami rendesen a frászt hozta rám. Nem úgy kell ezt érteni, hogy félek bemenni a konyhába, félek a tűzhelytől, vagy egyéb idétlenség. Annyi történt, hogy ott folyt a víz, ahol nem kellett volna. A falból, ámde a csap borítólemeze alól, a mosogató MÖGÉ, nem pedig BELE.

Lett néhány okos ötlet arra vonatkozólag, mit is csináljunk, mennyire kell szétverni az egészet, vagy hogy egyáltalán mitévők legyünk jelen helyzetben. Nos, 19-én este egy ismerős szakember rápillantott a kérdéses problémára, és azt mondta, pénteken kora délután jön, és megjavítja. Addig zárjuk el éjszakára a vízvezetéket. Így is jártunk el egészen máig. Ugyanis, ma, pénteken, megjött a srác, és jól megcsinálta a mosogató csapját. Szerencsére csak egy darab csempe bánta a közreműködést.

Miért is csinálok egy szimpla csőrepedés-szerűségből ekkora ügyet? Hát, lássuk csak... Váratlan a helyzet, amit általában nem kedvelek. Jelenleg nincs a kérdés teljes megoldására megfelelő anyagi hátterünk. Mit is értek teljes megoldás alatt? Hát, ha már itt tartunk, akkor úgy tervezem, hogy tavasszal teljesen kipakoljuk a konyhát, felszedjük a linóleumot - mert alatta is állt a víz!!!, és ezért voltam kicsit kibukva most -, megpróbáljuk teljesen egyenesre igazítani a padlót (most épp nem az), le szeretném festeni a falat, a gázcsövet, esetleg az ablakkereteket... Szóval, teljes felújítást szeretnék. Így elkezdek rá bőszen félretenni. Jelen helyzetünkben ezt időben el kell kezdeni, sajnos. Viszont, így elmarad a mikrohullámú sütő cseréje. Egyelőre bírja a régi.

A mosogató csaptelepének rekonstrukciója kapcsán megkértem aput, segítsen kiszedni a mosogatót a helyéről, mert fel volt gyűrődve alatta a linó. Most ezt is megcsináltuk, meg jó alaposan áttöröltük a betont is, a linóleum alját is... De jövő héten még áttakarítjuk a konyhát, mert azért ez a helyzet eléggé, hm.. Szóval, érdekes. Viszont kezelhető, és ez már jó.

Talán mondhatom úgy is, most időt nyertünk, de a konyha kérdése nem tűr további halogatást.

Most már csak az kéne, hogy csemetkéim gondoskodnak szüléik nyugodt, pihentető alvásáról úgy, hogy nem kell hozzájuk óránként felkelni. Jól jönne egy kis pihenés, esetleg néhány végigalvós éjszaka... :)

Bár még nincs vége a napnak, mikor ezeket a sorokat írom, úgy vélem, a hétvége letudva. Mozgalmasra, sokgyerekesre, sétálósra, kacagósra, összességében jóra sikerült. Szombaton Danim keresztanyja jött a leánykájával, vasárnap egy másik barátnőm jött, férjestül, kétlányostul :) Kicsi túlzással, elmondhatom, összességében egy rakás gyerek volt itt 7végén. Marcim rendesen fel is pörgött, rohangált, játszott, nevetett, ment...... Mint valami túltöltött duracell-nyuszi. Dani is jól viselte a megpróbáltatásokat... Ahogy figyelgettem, a "vendég" gyerkőcök is jól érezték magukat, a felnőttebb verzió sem panaszkodott - szerencsére. Összességében - bár tényleg kicsit pörgős, de - nagyszerű hétvégénk volt. Hihi, lesz mit kipihenni hét közben :)

Ilyenkor mindig eltöprengek azon, honnan a bánatból van ezeknek a lurkóknak ennyi mérhetetlen energiájuk... Mi már csak abban elfáradtunk, hogy megpróbáltuk szemmel követni őket, mikor merre rohangáltak. Az pedig, hogy semmiségeken képesek elnevetni magukat, és hogy mindezt hogyan tudják fokozni, hát az valami fenomenális. A legédesebb dolog szerintem a gyerekkacagás. Arc nem marad komolyan mellettük... Ha meg mindezt csibészséggel tetézzük, hát... Az már leírhatatlan... Azon vihogni felnőtt fejjel, hogy a gyerekek nevetnek :D Imádni való szórakozás :)

Lássuk tehát, ki tudjuk-e, ki akarjuk-e pihenni ezt a mozgalmas, ám de annál szórakoztatóbb és jókedvű hétvégét :)

Két kis csöppem eljutott arra a pontra, amikortól már egymással játszanak :) Ez is azt bizonyítja, hogy az idő megy, a porontyok nőnek. És egyre inkább igénylik egymás társaságát.

Jó, ezt az egymással játszást egy 8 hónapos és egy 2,5 éves fiúcsemete között ne úgy képzeljük el, mint már nagyobb kortársaiknál. Ők még beérik azzal, hogy a pici négykézlábazik ezerrel a nagyobb után, a nagyobb meg - végig a picit figyelve - araszolgat el előle. Érdemben tehát fogócskáznak, és eközben nagyokat kacagnak. :)

Biztos hallottad már, ahogy egy kisgyerek kacag. Nehéz olyankor komolynak maradni egy felnőttnek. Van bennük valami, valami őszinte, tiszta boldogság, ami mosolyra késztet bennünket, felnőtt(ebb)eket is. Ha mindezt pedig több gyerkőc műveli, na, az már kész mosolyszüret :) Sőt! :D

Néztem az előbb a két kópét, ahogy a picúr kotor a nagyobb után, le se veszi róla a szemét, és fülig ér a szája. A nagyobb meg hatalmas szemekkel, szintén vigyorogva, már-már kacagva, sikongatva "menekül" a kicsi elől, de azért mindig bevárja. Aztán egyszer csak, ha a kisebb elfárad, és elkezd valamivel (kisautó, ló, csörgős építő) játszani, a nagy - természetesen - rögtön ott terem, és az adott játékot kiveszi a pici kezéből, de egy másikat azért az öccse kezébe ad...
Máskor meg egyszerűen csak odaadja a picinek a játékot. Közben, a felnőttektől hallott módon Csöpszinek becézi a picurkát.

Együtt játszanak már. Egymással. Lám - gondolom -, már itt tartunk! De, hisz, ennek természetesnek kéne lenni, hiszen mindjárt vége a nyárnak... Nőnek, okosodnak, ügyesednek a srácok, és már eljátszanak együtt. Miért olyan meglepő ez mégis? Talán, mert új dolog így figyelni a két apró életet? Talán, mert új dolog azt látni, ahogy "lesik egymás gondolatait", ahogy nonverbális módon kommunikálnak, néha talán már konspirálnak? Pedig, ha jobban belegondolok, a világon semmi új nincs ebben. Ugyanis, mikor Dani még pocakban volt, Marci nem egyszer bújt oda egészen a hasamhoz, puszit nyomott rá... Már akkor kommunikáltak... Már akkor figyeltek egymásra... Ebben biztos vagyok. Mégis, újdonságként hat, így, látni mindkettőt. Látni a szemük csillanását, a mosolyukat, ahogy egymáshoz közelednek...

Nagyszerű látni mindazt, ahogy a nagyobb bújik a kisebbhez, ahogy vágyik az öccse érintésére. A kicsi pedig olyanképp fordul a tesója felé, mintha láthatatlan zsinór vezetné...

Két apró emberke. Nekik természetes az, hogy együtt léteznek, nekem még időnként meglepő. Megszokom. Hiszen, ha őszintén belegondolok, már nekem is olyan, mintha mindig is együtt lettek volna jelen az életünkben...

Hát, kérem, zajlik az élet. Igyekszünk felvenni a történések ritmusát, próbáljuk utólérni a dolgokat, vagy, éppen hogy megpróbáljuk kipihenni mindazt, amit át- és megélünk. Félreértés ne essék, nem panaszkodni fogok (bár szoktam :D), most nem ez a cél. Egyszerűen csak leírok ezt-azt.

A hétvége mozgalmas volt, a hét eleje is történésekkel indul. Semmi komolyra nem kell gondolni ám. Annyi történt, hogy kicsiny kórusunknak újfent vezetőjévé váltam, énekeltünk egy egyházi esküvőn, majdnem homlokon csapkodtam magam a felismeréstől, továbbá kipihentem ezt-azt. Ezen felül ma megjavították a fűnyírónkat, és egész jól telt eddig a nap, néhány apróbb bosszúságot leszámítva.

Szóval, kezdjük az elején. Szombaton esküvő volt. Mivel felkérték a kóruskát, kedden és pénteken elgyakoroltuk az esküvői éneket. Pénteken hazafelé elkísért az egyik tag, aki eddig helyettesített engem a karvezetés terén. Beszélgettünk erről-arról, majd az lett a beszélgetés vége, hogy szombaton, az esküvőn már én navigálom - újra - a csapatot. Meg is érkeztünk szombaton, összeálltunk, össze is próbáltuk, és szerintem szépen is szólt. Aztán izgatottan kezdtem várni az ifjú párt, ugyanis, a vőlegényt - elvileg - ismertem korábbról, csak épp meglehetősen nem ugrott be, kiről is van szó. Egyszerűen nem jutott eszembe az arc. Sejtettem, hogy ha meglátom majd, rögtön tudni fogom. Megérkezett a násznép, a sok szép ruhába öltözött felnőtt és gyerkőc beözönlött a templomba, elhelyezkedtek. Aztán bevonult a lelkész, majd - ha jól láttam, az édesanyja kíséretében - megérkezett a vőlegény is. Ahogy megfordult, hogy várja kedvese bevonulását, majdnem látványosan homlokon csaptam magam, és majdnem felkiáltottam, hogy "Téééééééééényleeeeeeeeeeeeeeg!!!". Hát, tényleg ismertem a vőlegényt :D

Megérkezett a menyasszony, mesés, hímzett ruhában, kísérőjével az oltárhoz. Az orgona szépen szólt, a gyülekezet énekelt. A szertartás nagyon szép volt, a lelkészünk nagyon szépen beszélt... Aztán, egyszer csak odafordult az ifjakhoz a következő szavakkal: "Kedves Csaba és Judit! Fogadjátok szeretettel az énekkar meglepetését, a karzatról..." Ekkor kis csapatunk elkezdte énekelni az "Ím, egy mátkapárt lát most szemünk..." Felcsendült az ének, az ifjú pár, és az egész ünneplő gyülekezet hallgatta... A menyasszony szeme törölgetésre szorult, de nem csak ő hatódott meg...

Szépen szólt a kis csapat, mindenki örömére. Így, a szertartás után nyugodt lélekkel mentem haza. A szombat többi része aránylag nyugodtan telt el.

Jó volt újra navigálni a csapatot... Hiányzott már... Jobban, mint hittem... De, most újra enyém a terep, hát vezethetem a kóruskát :)

... újabb és újabb meglepetés ér. Eddig határozott tévedésben éltem... Azt hittem, mivel már harmadik csemetémet navigálgatom eme planétán, túl sok újdonságban már nem lesz részem, minden menetrend szerint fog zajlani... Hát, kérem, tévedtem. Nem kalkuláltam bele a lurkóneveldés projektbe egy fontos dolgot: minden gyerkőc más ütemben, más stílusban, avagy a maga módján fejlődik, cseperedik. Meg hát, őszintén szólva, én olyan vagyok, aki nem emlékszik mindig minden kis apró nüanszra, hogy a másikkal hogy is volt. Csak pár dolog van meg igazán... Szégyellem is magam emiatt - egy kicsit. De tényleg, csak kicsit, ugyanis nem hinném, hogy egy perccel is kevesebb lennék amiatt, mert nem emlékszem a gyerekeim első pukijától kezdve a legfrissebb akármilyen tevékenységéig bezárólag. Ugyanis, én igyekszem szimplán csak nagyon szeretni őket.

Miért is írom mindezt? Jelenleg legapróbb porontyom kápráztat el napról napra. Pár poszttal lejjebb már van egy "Büszkesééééééég" című bejegyzés. Néhány nappal ezelőtti. Azonban ez a csepp csibész szinte minden nap újít valamit, ügyesedik, okosodik... Én meg minden egyes alkalommal szedem össze az állam a szőnyegről, és nagyon boldog vagyok.

Jelenleg az a helyzet, hogy kábé másfél hete elkezdett előre felé haladni, majd egyedül ülni a csöpp, aztán fogta magát, és orvul felállt. Mai napság ott tart, hogy nemcsak előre mászik, de ezt elég korrekt sebességgel tarkítja. Emellett a felállásos részt is megfejelte némi kapaszkodva történő haladással....

Tényleg bedőltem a "többgyerekes rutinos, tapasztalt anya" dolognak. Őszinte rácsodálkozással kísérem figyelemmel a srácaim fejlődését. Szerintem ugyanis ezt nem lehet megszokni, megunni meg pláne, nem lehet... Az ember csak figyeli a próbálkozásokat, drukkol, vígasztal, bíztat... És közben csodálja ezeket az apróságokat, mi mindent csinálnak, hogy haladnak...
Azért bizonyos szintű rutint mégis csak sikerült szereznem. Nem kapok frászt minden egyes pottyanástól, koppanástól, eséstől. Csak a tényleg meredek helyzetektől áll a szőr mindenhol. De az szerencsére ritka.

Picúrom még csak nyolcadik hónapja van a kinti világban, a nagyobb csöpp is "még csak" két és fél éves... Még rengeteg kaland vár mindünkre, de érdeklődve várom, mit hoz akár a holnap, akár még a mai nap is... :)

A mai poszt a nyafogásról szól. A hisztiről, rosszkedvről, vélt vagy valós problémákról.

Akár gyerek, akár felnőtt műveli, külső szemlélő számára sokszor idegesítő lehet. Bár, gyerekre még néha ráhagyjuk, de ha már felnőtt nyafog....
Hát, nekem ma nyafogós napom van. Illetve, még aránylag fiatal a nap, és még nem vetettem be kedvenc lelki navigátorom szembesítő mondatait... Szóval, mindjárt kinyitjuk az Anti Nyafogás Tárat, és megérdeklődjük tőlünk, van-e ténylegesen problémánk :)

Kicsit sűrű az élet mostanság. Vagy csak keveset pihenek, nem tudom. Talán túl sokat is szeretnék egyszerre, emellett mai napság a türelmet is hanyagolni vélem... Ettől még tény, hogy nem vagyok épp túl jó hangulatban. Bár meglehet, e bejegyzés végére ez a mondat sem lesz épp valós. Sőt... Az egyéb tevékenységek, amiket most, gépelés közben végzek, már arra késztetnek, hogy inkább felfelé görbüljön a szám, mint lefelé...

Attól tartok, szimplán túlreagálás történt megint részemről. Egyszerűen elfeljtettem, hogy vannak dolgok, reakciók, akármik, amikről nem kell - mindig - tudomást venni. Leginkább nem kell azt saját problémaként elkönyvelni. Teljesen fölösleges. Összességében, a reggeli nyűgöm vélt problémának bizonyult, mert már megint a hisztis lábammal keltem tudat alatt. De, nézzük csak át, miért is történhetett ez? Hiszen, süt a nap, szép az idő, csirip van madáréknál, van hol lakni, van mit enni, van kihez szólni, és van kit szeretni. Szerencsére, érdemben betegség is elkerült eddig, illetve, semmi komoly nincs, ami ne lenne kezelhető kis odafigyeléssel. S hogy más (is) esetleg a balabbik lábával kelt ma reggel? És? Az nekünk nem kéne, hogy baj legyen...

Akkor hát, van is valami bajunk, vagy csak nyafoghatnékunk támadt?

Tegnap a faluban Búcsú volt. Pontosabban szólva, ez a búcsú már rég nem olyan, mint régen volt. Ez eredetileg egy katolikus egyházi ünnep, amelyen a templom védőszentjéről emlékeznek meg, van, ahol zászlós felvonulással, emellett kirakodó vásárral, körhintákkal, mindenfélével.

Sajnos, nem tudom, ki az a szent, akit ilyenkor ünneplünk, hiszen jómagam nem vagyok katolikus. Emellett illene tudnom, hiszen itt élek, már régóta. De a dolognak ezen része igazából sosem foglalkoztatott. Megelégedtem azzal, hogy a szüleim úgyis tudják. Viszont, lassan nekem is tudni kell, mert szülővé váltam én is, akit majd a csemetéi nyaggatni fognak sok-sok kérdéssel, amiben - gondolom - ez is benne lesz.

Régebben úgy nézett ki ez az egész búcsúi alkalom, hogy a falu főutcáján, illetve az általános iskolához vezető szakaszon, és az ottani nagy területeken árusok, mézeskalácsosok, lufiárusok, körhintások, céllövölde volt, zsákbamacskával, mindenfélével. Volt az egésznek egy hangulata. Voltak helyek, ahol fali képeket lehetett kapni, illetve voltak szentképet, rózsafüzért, igés lapot kínáló kereskedők is. Lehetett kapni vattacukrot, törökmézet, mézeskalács-szívet tükörrel... Játékok, dísztárgyak, mindenféle dolog várta a nézelődőt.

Mára - úgy érzem - kicsit elkorcsosult a dolog. A körhinták, a dodzsem, a céllövölde, a pecázási lehetőség továbbra is megvan, számomra brutális hangerővel megtámogatott zene kíséretében. Igazából sosem értettem, miért kell ilyen helyeken üvöltenie a zenének... Azonban idén már nem is láttam szentképeket, olvasót áruló embereket, nem voltak fali képek sem... Ellenben volt nagy rakás "made-in-china" műanyag gagyi, meg "trendi", nefürggyéle feliratú mézeskalács szív, meg poénos feliratú póló, meg másoltcédé-dévédé, meg ... igazából nem is néztem már annyira meg a dolgokat. Már rég nem tűnik búcsúnak, inkább kirakodóvásár, vurstli...

Meleg volt. Tömeg. Bambuló emberek. Vásároltatás... Egy ideje már szinte nyűggé vált ez az egész augusztus első vasárnapi esemény. De, amíg a gyerekeket érdekli, addig persze, megyünk. Aztán, csak remélem, hogy nekik sem ez lesz a legfontosabb - bár, ez már csak rajtunk, szülőkön múlik...

Lehetőségem volt ma eljutni a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítására, a Lélek és Test című fotókiállításra.

Általában véve érdekel a fotózás, bár még bőven nem folytam bele annyira a témába, amennyire majd, egyszer szeretnék. Jelenleg még az "alkalomszerűen, erősen hobbifotós" címszó alatt lehetne megtalálni. De érdekesnek találtam ezt a kiállítást, így eljutottam.

Láttam a képek között megdöbbentő, érdekes, trükkös, megrázó és különleges fotókat. Volt egy, ami nagyon megfogott... Hihetetlen méretű egyszerűséget, nyugalmat, békét árasztott... Ha most visszagondolok arra a képre, önkéntelenül is sóhajtok egy mélyet, és picit kieresztődik a feszültség. Meglepő ez a hatása egy fekete-fehér fényképnek, de jóleső meglepetés ez. Kedves kísérőm mondta, ez egy olyan kép, amit az ember szívesen lát a szobája falán. Teljes mértékben egyetértek :)

Nagyszerű volt a kiállítás, bár nem egészen értettem a fotók összeállításának logikáját. Nem időrendben voltak kiállítva a képek. De, őszintén megvallva, ez akkor épp nem igazán foglalkoztatott.

Kulturális igényeim egy időre kielégítődtek, bár tény, jól esne gyakrabban eljutni akár múzeumba, akár színházba, de akár kastélyokba is... Azonban, lesz erre még lehetőség, úgy érzem... :)

Történt ma valami, ami miatt feltétlen billentyűzetet kell ragadnom. 7 hónaposom ma úgy döntött, hogy határozottan megkapaszkodik, és feláll. A technikája még nem az igazi, a döntés viszont már teljes mértékben az övé. :)

Azt kell mondjam, mozgalmas hetet tudhat a háta mögött a fiatalúr. Múlt szombaton elkezdett előre felé haladni, majd egyedül ülni, szépen, lassan, most pedig úgy döntött, az állást kis kipróbálja :)

Örülök, hogy ilyen szépen halad. Büszke vagyok rá... Erős, ügyes, okos :) Szép :D

Naná, hisz mindenkinek a sajátja a "leg-"... De, tény, ami tény, jól sikerült kis krapek, mint a tesója :)

Szóval, büszke vagyok :D

Van egy hibám (na jó, több...). Utaltam már rá korábban. Időnként túlbonyolítok, túlszervezek. Ez igaz a fogalmazásomra. Néha tényleg három soros lesz egy mondat...

Nem ígérem, de megpróbálom egyszerűsíteni. :) Nem szeretnék kiakasztani senkit a túlfogalmazásommal...

Hú, pedig de szeretem csűrni-csavarni a szavakat. Szeretek "játszani" velük... Kezdem kiismerni a szavak erejét. Van ám nekik. Aki jól használja őket, komoly fegyvert tudhat a "kezében". Hmm... Tényleg... A szavak használata vajon fegyver a kézben, vagy fegyver a szájban?

Érdekes hétvége áll előttem, de most tudatosan nem tervezek. Egyszerűen hagyom magam sodorni az eseményekkel, és igyekszem jól érezni magam... Aztán, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Hmm...

A napokban találtam egy tekercs filmet, előhívatlanul. Szombaton elvittem leadni, hogy hívják elő. Ma eljutottam a fotókért... Azt hiszem, örömet fogok tudni okozni kishúgomnak :D Többek között ő is rajta van a képeken. Először még egyben, aztán már osztódás után... Jó ég... Máté, hugi kisfia 16, 17. hónapos.......... :)

Van egy kedves kis énekünk, a 100 Folk Celsius követte el eredetileg. Szoktam a fiaimnak énekelni, és Marcim is énekelgeti már :) Leírom a szövegét.

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici házikó.
Ici-pici házikóban ici-pici ágyikó.
Ottan élt, éldegélt egy ici-pici lencsi lány
Ici-pici anyukával túl az Óperencián.
Ici-pici lencsi lányka lencsi babát ringatott,
Anyuka is ezt csinálta, boldogságban éltek ott.
Amikor este lett, s az ici-pici lányka félt,
Ici-pici anyukája mondott egy mesét.
...
És, ha meg nem haltak, ma is élnek,
Ma sincs vége a mesének.
Ma sincs vége, sosincs vége,
Fuss el véle!

Annál a résznél, hogy "...ici-pici anyukája mondott egy mesét...", ott újra lehet kezdeni az elejéről. Én általában háromszor szoktam újra kezdeni. Nagyon aranyos, nagyon szeretjük...

Egy picit tán Petinek is "küldöm"... :) Hiszen ő is szereti :)

Pöttöm zsebzsiványom a mai téma. Az apróbbik pöttöm, Dániel. Már két apró fogacskával rendelkezik, alul, mostanság várható a két felső rágósegéd érkezése. Megkockáztatom, egy-két nap kérdése, és teljesebb értékű, ám de annál fájdalmasabb lesz az ő harapása - más által érezve :) Már ezzel a két pöttöm, éles gyöngyöcskével is igen hatásosat tud harapni, ráadásul teljes erővel, félő, hogy a két felső érkezése már végzetes lehet. Főleg az általa elfogyasztott táplálék számára :D

Valószínűleg ez lehet az oka, hogy mostanság nyugtalanabbul alszik éjszaka. Remélem, amint befut a két újabb rágószerv, újra nyugodtabb éjszakák következhetnek.
Meglehet, hőn imádott, és őt hőn imádó bátyja is picit visszahúzódóbb és óvatosabb lesz vele, ha már teljesen harapáskész lesz...

Más téma.

Nagyon kedves apróságot kaptam ma. Egy jelölést a "Kreatív blogger" díjhoz. Attól tartok, nem igazán fogok tudni mit kezdeni ezzel, mert kezdő vagyok még a blogériában... Nem tudom, képes vagyok-e összeszedni öt javasolni való blogot... De, tény, ez a kis apróság igen jól esett :) Ezúton is köszi, Lusthie :)
Azért, amit lehet, megteszek az ügy érdekében :)